Nagy volt a csend egy ideje a blogon, de akik követnek Instagramon és Facebookon, már tudhatják, mi ennek az oka: igen, kisbabánk lesz!

Most, hogy lassan itt a szülés dátuma (november 15-re vagyok kiírva), egyszer csak eszembe jutott, hogy ooops, a blogot elég rég frissítettem!

Szóval, igen, végre kisbabánk lesz! Nagyon régóta vágytunk már rá, olyan 6 éve és most már csak napok kérdése és velünk lesz a kislányunk.

És persze valahányszor leírom, vagy kimondom azt, hogy “kislányom”, elsírom magam. Örömömben, mert sokáig azt hittem, sose mondhatom majd ki azt, hogy kislányom vagy kisfiam.

Őszintén mindegy volt a baba neme, amikor a 11. héten megcsináltattuk a magzati DNS tesztet, csak az érdekelt, hogy egészséges legyen.

Amikor megjött e-mailben a teszt eredménye és megnyitottuk a férjemmel, én meg se láttam a papíron, hogy mi a magzat neme, mert amint elolvastam, hogy NEGATÍV a kromoszóma betegségekre rámjött valami hisztérikus sírás, a férjem meg is ijedt rendesen. Azt hiszem, akkor adtam ki magamból az elmúlt hónapok minden feszültségét, aggodalmát.

Utána megláttam, hogy kislány. 🎀 De igazából a szívem mélyén már 11 hete tudtam. Nem sokkal a pozitív teszt előtt egy kislánnyal álmodtam.

Úgyhogy nagyon várjuk a mi Zoé babánkat! Ezt a szépséges névfüzért még júliusban kaptam TakaToys Katától és nagyon hálás vagyok neki érte.

A Zoé nevet a jelentése miatt választottuk. Görög eredetű név, a jelentése élet. A mi Zoénk pedig egy igazán életre való, élettel teli baba, már most a pocakban!

(Nyuszika: Pindi Handmade)

Az első trimeszter nagyon megviselt. Nem csak a rosszullétek miatt, de az ötödik héten úgy elkezdtem vérezni, hogy azt hittem mindennek vége. Sosem fogom elfelejteni, ahogy zokogva bemegyek a nőgyógyászomhoz. De a babácskám ott volt! Minden erejével kapaszkodott az életbe!

Csak sajnos volt egy nagy hematómám is. Majdnem 2 teljes hónapig ágyban feküdtem, a férjem adta a hátsómba a progeszteron szurikat és csak reménykedni tudtunk. Elmondhatatlanul nehéz volt! Féltünk, hogy elveszítjük ezt az akkor még csak kis pöttyöt, akinek a létezéséről még alig tudtunk, de máris a legdrágább kincsünk volt.

Szerencsére a hematóma felszívódott, a baba szépen megnőtt, mindig erős szívhangja volt és a 12. heti ultrahangon teljesen beleszerettem a cuki kis mozdulataiba, az arcocskájába.

Onnantól kezdve nyugodt, problémamentes terhességem volt és most már ilyen hatalmasak vagyunk.

Úgyhogy most kiélvezem még az utolsó pocakos heteket, mert bevallom, hiányozni fog ez az időszak, melyet életem legszebb időszakának tartok. A legszebb érzés a világon a baba mozdulatait érezni a pocakban!

Bővebben mind a nehézségekről, a lombikról, mind a boldog pillanatokról az Instagram posztjaim alatt olvashattok, de lesznek majd még babás tartalmak a blogon is. Jelezzétek kommentben vagy üzenetben, hogy mi érdekelne titeket, miről írjak bővebben!